Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gabriel García Márquez 

Búcsúlevelet küldött barátainak, ez az Internet segítségével is terjed. (Száz év magány Nobel díjas írója) egészségi okokból visszavonult a nyilvánosságtól (nyirokrák). Olvassátok el az utóbbi idők legzseniálisabb latin-amerikai elméjének megható írását.

 

Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám.

Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok.

Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek.

Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk.

Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak.

Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is.

 

A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést!

Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni.

Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön.

 

Annyi mindent tanultam tőletek, emberek...

Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.

Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt.

Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni.

 

Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.

 

Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz.

Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek.

Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod".

 

Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el.

 

Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést.

 

Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket.

Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked.

 

 

Miért van az ember szíve rejtve ...

Egyszer történt, mikor még az emberek kívül hordták a szívüket, mint a legbecsesebb díszüket, hogy egy kisfiú ücsörgött a parányi tó partján. Kezeit teletömködte mindenféle kaviccsal, Azután egyesével a Hullámzó víztükörre vetette őket, egyre messzebb és messzebb. A kavicsok lágy csobbanással merültek el - újból és újból.

 

- Miért búsulsz Funo? - Egy Kisgyerek ijedten fordította figyelmét a mögé lopódzott alakra, de ijedelme rögvest alább hagyott, mikor a vén remete barázdált vonásaira ismert. Miért is érezte volna tőle, hisz bár Hányszor meglátogatta, Halerum mindig kedvesen, minden földi jóval kínálta.

- Elhagytam a szívem. - Pityeregte, és bánatában újabb kövecske suhant a Toba.

- A szíved? - Csodálkozott a vén Halerum.

- Igen - azt! - Hüppögte. - Elveszítettem, pedig úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére! - Könnycseppet Törölt ki a szeme sarkaiból. A remete lehuppant mellé botját letámasztva és kedvesen rámosolygott. Kezeit összekulcsolta sa feltündöklő fényáradatban. Funo szeme nagyra kerekedett el. Nem tartott sokáig a varázslat, de akár órákig is elnézte volna a varázsló kezeit. És mikor Azok széttárultak - LAM a fiú csodás szíve ragyogott fel benne.

 

- Megtaláltad! - Kiáltott fel boldogan, és átölelte a remetét. - Szeretlek Halerum! Ezt rá is vésem! Csupa nagy betűkkel! Add, ide kérlek! Ezen túl a legjobban látható helyen fogom hordani, hogy lássák, milyen jó vagy!

 

Funo vidámsága felhőket szétoszlató sugárként villant fel.

- Tudod mit? - Töprengett a remete. - Hadd válasszam meg én a helyét.

- Rendben. - Egyezett bele Funo. Halerum elmosolyodott és a parányi Szivecske, mint Egyetlen fénypont felemelkedett a tenyeréből - és a fiú mellkasa felé haladt. Funo leplezetlen boldogsággal, Csillogó szemekkel bámult közeledő szíve után, hogy mennyire szép helye is lesz ott, ám Amikor az eltűnt mellkasában, elpityeredett.

- Hééé! De ott nem látja senki sem! Hogyan fogják megtudni az emberek, hogy mennyire szeretlek? - Értetlenkedett.

- Figyelj rám Funo. - Az öreg megérintette a könnyes arcot és elmosolyodott. - Nem kell, hogy tudja a világ, mennyire szeretsz. Elég, ha te tudod és az, akit a szívedbe zársz. Mondd el bátran annak, akit belevésel: Szeretlek! Így már nem fogod elveszíteni sosem, mert benned él tovább - és ezt már nem veheti el senki sem.

Funo eltöprengett a remete válaszán, majd az utolsó kavicsot is eldobta és vidáman felugrott.

- Köszönöm Halerum! - Nagy puszit nyomott az öreg vénséges arcára, majd egy pillangót meglátva utána futott. Halerum pedig csak bámult a Távolodó gyermek után és mosolygott - majd egyszer megérti.

Azóta szív nem hordatik kívül, csak a csendes melyben vésődnek fel rá a nevek - újból és újból.

 

Bölcs asszony

Egy Indián bölcs asszony, Amikor a hegyekben utazgatott, egy folyóban talált egy Különösen értékes követ. Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát a bölcs Indián asszony Kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral. Az éhes utas meglátta a drágakövet az Indián asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki. A nő habozás nélkül neki adta a követ. A vándor örvendezve jó szerencséjén tovább állt, Hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie. Ám néhány nappal később a vándor visszatért az Indián asszonyhoz, és visszaadta neki a követ.          Gondolkoztam ...

- Szólalt meg. "Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ.

 

 

Bruno Ferrero - Elvitte a szél

A liget területen lévő Pázsit közepén kinyílott egy pár Pitypang. Az egyik szép sárga virágú, erős fejletettebb volt, mint a többi. Derűs képet nyújtott, mint a májusi este.

A virág hamarosan magba szokott. Hópehelyhez Hasonló, könnyű kis ejtőernyők övezték a magjait. Terveket szőttek és találgatták:

- Hol tudnak majd gyökeret verni?

- Ki tudja?

- Csak a szél tudja.

Egy szép napon elragadta őket a szél. A magocskák belekapaszkodtak az apró kis ejtőernyőkbe és tovarepültek.

- Sziasztok ... Sziasztok.

Többségük sikeres repülés után mezőkön, kertekben kötött ki. Csak egy volt Közülük, amelyik nemsokára egy Járda szegélyében lévő kis hasadékba esett. Csak egy jelentéktelen kis rögben kapaszkodott meg.

- Ez mind az enyém - mondotta.

Fontolgatás nélkül helyet foglalt. Csírát és gyökeret engedett a szűk kis repedésben.

Pár méterre tőle egy düledező padocskán egy fiú üldögélt. Tekintete zavart és felindult volt. Nagy gondja lehetett, mert kezét ökölbe szorítva, kétségbe esve hadonászott.

Észrevett két gyenge kis levelet a cement közötti repedésben.

- Kár a gőzért, nem fogsz boldogulni, úgy jártál mint én - és eltaposta a fiatal hajtást.

Másnap észrevette, hogy egy megnyomorgatott hajtás kiegyenesedett és a két levélből négy lett. Hosszú ideig szemlélte a bátor kis hajtást. Sőt, naponta visszatért hozzá. Föltűnt neki, hogy rövid nem akarlak belül kinyíltak a sárga virágok és virítottak mintha boldogságukat hirdetnék.

Az idő múlásával a fiú úgy érezte, hogy a harag és a megalázás fájdalma enyhülni kezd benne. Kiegyenesedett és teleszívta tüdejét friss levegővel. Érezte, hogy a gondjai tovaszállnak.

Megvan! Nekem is lehetséges egy újrakezdés.

Nevetni és sírni Szeretett volna. Megsimogatta a virágokat. A növények is megérzik, ha szeretik őket. A pitypangnak is ez volt élete legszebb napja.

 

Ne kérdezd a széltől, miért ragadott magával. Küzdj, dolgozz akkor is, ha a cement Rideg keze fog tartva.

Ezeket a kis történeteket a szél hozta magával. Csak a szél tudja, hol vernek gyökeret, és hol szöknek virágos díszbe.

 

(Forrás: Bruno Ferrero - Csak a szél tudja című könyve)

 

 

Negyed dolláros

Néhány évvel ezelőtt egy lelkész Houstonból, Texasba költözött. Néhány héttel az érkezése után, egy alkalommal a belvárosba kellett mennie. Amikor a buszon leült észrevette, hogy a sofőr negyed dollárral többet Adott vissza.

 

Elkezdett gondolkodni, hogy mit Tegyen, és arra az elhatározásra jutott, hogy visszaadja a pénzt. Hiszen bűn lenne megtartani. Aztán egy másik gondolat fogant meg fejében: "Óh, felejtsd már el, Hiszen ez csak negyed dollár. Ki törődik egy ilyen kis összeggel? A buszvállalat amúgy is túl sokat kér az utazásért, nem fog nekik hiányozni ez a kicsi összeg. Fogadd el, mint Isten ajándékát és maradj csöndben. "

 

Mikor a megállóba értek, ahol a lelkésznek le kellett szállnia, egy pillanatra megállt az ajtóban, majd a negyed dollárt a buszvezető felé nyújtotta, és azt mondta: "Tessék, egy kicsit többet Adott vissza."

 

A sofőr rámosolygott és azt mondta: "Köszönöm! Maga a városi, új lelkész, ugye? Mostanában gondolkodtam Azon, hogy el kellene járnom valahová gyülekezetbe, és meg akartam nézni, hogy mit tesz, ha rosszul adok vissza."

 

Amikor a lelkész leszállt a buszról, egy Legközelebbi villanypóznához botorkált, és bele kapaszkodva csak Szeretem tudott mondani: "Ó, Istenem, majdnem eladtam a Fiadat egy negyed dollárosért.:" 

(ismeretlen szerző) Folyóiratcikk

 

 

 

Dallos Sándor: A nap szerelmese (részlet)

Fél három volt délután, de ezt csak az órák mutatták, odakint nem lehetett megállapítani, Dagadt felhők takarták az eget. 

Miska ott birkózott a viharral Gerzsonék sírkerítésénél, és hangosan zokogott. Nem ment semmire. A vihar már az ecsetről letépte a festéket, a léceket televágta hóval, a gyerek a tíz körmével kaparta, hogy festeni Tudjon a parancs szerint. De élni mégis sikerült a festékből felkennie, nyomban odafagyott, s olyanná vált, mint a halpikkely. 

Egy temetőőr kunyhójában öten voltak. A házigazda ott pipázott az asztalra könyökölve, a két gyerek egy kemence sutjában aludt, az asszony az ágy szélén ült, s egy gyermeknadrágot foltozott. A temetőre tekintő ablak előtt egy nagy darab, csupacsont paraszt ült a lócán, s Neman szemlélődött kifelé. Sűrű, fekete haja volt, kicsi, de villámló, fekete szeme, s az ökle, amelyre a fejét támasztotta, akár egy vaskalapács. Nem szólt semmit, csak órák óta bámult kifelé. 

Miskát figyelte, Amint birkózott a viharral. Az arcáról nem lehetett leolvasni, mit gondol magában, csak a némaságától és a mozdulatlanságától lett egyre nagyobb csend a szobában. Vajon mit tesz ez az ember, ha megmozdul? Szerették is, féltek is tőle. 

S megmozdult. A Valla beleroppant, s az ökle is. Az arca olyan volt, mint a vasfogó. 

- Három órája birkózik az a gyerek odakint a viharral! Nem tudom már nézni! - Szólalt meg végre. 

Mély erős hangja volt, mint egy kostülöknek. 

Fölállt. A legtöbb látszott, hogy valóságos óriás, talán két méternél is magasabb. A fogashoz lépett, levette a süvegét, fejébe nyomta, s visszaszólt az asszonynak. 

- Hozz egy Csupor forró vizet, s tégy bele egy kis sót-főzőkanálnyi! 

Kilépett a viharba. 

Nagy léptekkel odament a gyerekhez, Egyetlen rándítással az ölébe kapta, belerúgott a festékes vödörbe, hogy az versenyt szállt a széllel, aztán szó nélkül bevitte a gyereket a kunyhóba. Ott letette, maga is leült, s egy pillanatig nézte a gyereket, aki tele volt rémülettel. A Csupor már ott állt az asztal szélén, érte nyúlt, elvette, sa gyerek kezébe nyomta. 

- IDD meg! - Parancsolta mély, Súlyos hangján. - Sós víz. Forró. A só ilyenkor jót tesz a vérnek. Megűzi! 

Miska remegő kezébe fogta a csuprot, s mozdulni se mert.

- IDD! - Dördült rá egy paraszt. - Csupa fagy van! Meg Meg akarsz dögölni?

Miska szájához kapta a csuprot, s egyszuszra kiitta. Arcát egyszerre elöntötte a verejték. A paraszt bólintott. 

- Jó. A legtöbb vetkezzél le anyaszült meztelenre! 

Miska az asszonyra nézett s elpirult. 

- Ne törődj vele! - Mondta a paraszt. - Az már látott olyat! 

Miska levetkezett. Alig tudott magáról. Akkor a paraszt elkapta, hanyatt dobta az ágyra s elkezdte gyúrni a rettentő ökleivel. De csak gyengéden. Vigyázott rá. Előbb a szíve Gyurta tájat, aztán a mellét, valami csodálatos, utánozhatatlan mozdulatokkal a köldöke rózsáját, hasát, combját, lábszárát, aztán erős fogásokkal az egész testet. A család addig a gyerek ruháit szárogatta. 

A Marcona ember leginkább hasra pördítette a gyereket, sa hátát kezdte megdolgozni hevesen. Érdes volt a marka, akár a smirgli papír, de jó. A gyerek érezte, hogy jó. Jót tesz vele. Mikor a két lapockája közé ért, rászólt: 

- Testednek erre a részére egész életedben vigyázz, mert ez a legnagyobb erő fészke! 

A farcsontját Gyurta. 

- Meg ez! : El ne felejtsd! 

Markolászta, dolgozta, hajtotta ki belőle a fagyot. A gyerek teste mérő vízben úszott, mintha megfürdették volna.

-Törülközőt! 

Az asszony egy-egy törölközőt Adott egy paraszt kezébe, s leginkább az az érdes vásznakkal kezdett dolgozni a gyerek testen. Horzsolta, dörzsölte, csutakolta, hátát, mellét, karját, combját egyaránt. A gyerek még izzadt egy darabig, de aztán száraz lett a bőre és piros, mint a pirosra festett kordován. Itt-ott a vére is kiserkedt a pórusain. Az egész nem tartott félóránál tovább, de alapos munka volt. 

- Fázol-e még valahol? - Kérdezte a paraszt. 

- Nem - mondta a gyerek. - Mindenem tüzel. 

- Akkor jó. S hátraszólt:

- A gönceit! 

Az asszony hozta a megszáradt ruhadarabokat, a gyerek felöltözött, leszökkent az ágyról, s megállt a paraszt előtt. 

- Köszönöm - mondta neki sugárzó arccal. - Maga nélkül megfagytam volna. 

- Lehet - mondta a paraszt, s belül halk öröm volt benne. - Hogy hívnak? 

A gyerek megmondta a nevét. 

- Egy Lánginál inaskodol? 

- Ott. 

- Az küldött ki?

- Az. 

- Hány éves vagy? 

- Tizenöt. 

A parasztot elöntötte a düh. Ráhörrent a gyerekre: 

- Hát miért nem mondtad neki, hogy: nem! 

- Féltem, hogy megver - vallotta Miska őszintén. 

- Hát aztán! - Robbant rá az óriás. - Az embert verheti, akinek hatalom van a kezében, de az ember legyen erősebb! Míg vágják, mindig mondja magában: nem! Minden ütésre keményebben! Tartsa magát belül! Érted? A végén olyan kemény lesz, mint az acél. Elhiszed? 

A gyerek bólintott. 

- El. 

- Te! - Folytatta a paraszt. - Én ennyi idős koromban már juhászbojtár voltam, s úgy pünkösd táján elloptam a nyájból hat Kiegészítők. Nem magamnak: a Faluvégi szegénységnek, mert Azok már csaknem felfordultak Éhen. Persze, kitudódott, bevittek a Hatóság ele, s olyan huszonötöt vertek rám, hogy egy Vérem van föcsögött. De belül: nem! Egyre azt mondtam. S mikor fölkeltem egy deresről, olyan voltam, hogy a Pandúr, aki ütött, megijedt tőlem. Éjjel kilopakodott hozzánk egy nyájhoz, s azt mondta: "Ne haragudj, muszáj volt.:" Én meg beleköptem az arcába: "Ez is muszáj!" : Le se merte törölni a nyálamat, csak ült szótlanul, aztán elsírta magát. Akkor lettem ember. 

Miska hallgatta. Már nem éreztem. Valami nagy bizalom melegedett benne. 

- Kicsoda maga? - Kérdezte halkan. 

A paraszt ránézett. Csöndes volt a tekintete. A legtöbb meglátszott, hogy nem lehet több harmincnyolc évesnél. Nem is volt. Érthetően mondta: 

- Az én nevem Lacza Bálint. 

A gyerek szeme felsugárzott. 

- Tudtam - mondta halkan. 

- Honnét? - Kérdezte a betyár. 

A gyerek arca szép lett. 

- Más nem tette volna ezt velem! 

S az ágyra mutatott. A betyár megértette, hogy a gyerek egy kemény gyógykezelésre gondol. Elmosolyodott. 

- Hátha. 

- Nem - rázta Miska a fejét. - Az emberek nemigen törődnek egymással, ezt én már tudom. Az emberek csak verni szeretik egymást. 

- Az már igaz - bólintott a betyár. - Én, lásd, végigküzdöttem a szabadságharcot, mert azt gondoltam: ha szabadság lesz, minden jobb lesz. De vesztettünk - hát minden rosszabb. Az emberek nem rosszabbak egymáshoz. Hurkot vetnek a volt barátaiknak. Feladják egymást; bitangabbak, mint hajdanán. S a szegénységnek még jajabb a sorsa, mint azelőtt. Hogy ezt láttam, azt mondtam: a legtöbb Az egyetlen tiszta Mesterség a betyárság! Hát betyár lettem. Nehéz sors. 

- Szép! - Mondta a gyerek. A betyár megrázta a fejét. 

- Nem az! - Mondta. - Az embernek nincs már egy maroknyi helye sem az életben, ahova haza mehessen. Olyan, mint az űzött farkas. Kergetik. Hol itt, hol ott éljen meg magát. Miért? Mert fáj az igazságtalanság, és a gazságért visszavág. 

A gyerek ezt a hangot nem értette.

- Azért szép - mondta csökönyösen. - A legtöbb Például búsul az egész Csaba, mert a nép úgy tudja, hogy magát az éjszaka a zsandárok befogták. 

- Engem? - Nevetett föl a betyár. 

- Magát - bólintott a gyerek. - De ha a legtöbb hazamegyek, mindenkinek megmondom, hogy hazugság. 

- Senkinek! - Sziszegett rá a betyár. - Egy léleknek se! Ami történt, a kettőnk titka, s ha nem tudsz titkot tartani, akárhol kaplak, elrepesztlek! 

A gyerek úgy megrettent, hogy torkán akadt a szó. Csak ennyit tudott mondani: 

- De ... 

A betyár megenyhült. 

- Ne menj - mondta csöndesen -, ne félj! S amit mondtam, megjegyezd magadnak: a nem legyen a legfőbb igéd egész életedben! 

A gyerek felvette a ködmönét. 

- Köszönöm a jóságát - szólt halkan.

- Szívesen.

- Isten megáldja! 

- Téged is! 

Miska kilépett az ajtón, s becsukta maga után. Odakint már szürkülni kezdett, de ő nem érzett. Valami jó, meleg erőt vitt magával. A vihart se bánta. Semmit. Csak ment, egyenesen a főút felé, aztán bekanyarodott a hótól terhes szomorúfüzek között. 

A betyár meg a kunyhóból nézett utána. Már rég nem látta, s még mindig nézett. Aztán leült, elkönyökölt, hallgatott. Csönd volt. Talán negyedóra is elmúlt így, mikor fölriadt. 

- Nem mi az? - Nézett körül. 

Már jó sötét volt bent. Lámpát kellett volna gyújtani. 

- Semmi - mondta az ember.

A betyár fölállt.

- Megszerettem ezt a gyereket - mondta elgondolkodva. - Van benne valami KÜLÖNÖS. A teste olyan jószagú volt, ahogy ott verejtékezett a kezemben, mint a virág. A majoranna virágja. 

Többet nem szólt. Odament a fogashoz, fejébe nyomta a süvegét, vállára tette a subáját, leakasztott a falról valami ostorfélét, megtapogatta a zsebét, megfogta a kilincset. 

- Vigyázzatok! - Szólt vissza.

 

 

 

KÉT TESTVÉR

Egy vidéki farmon élt két testvér egymás szomszédságában. Egy napon egy jelentéktelen félreértés kapcsán összevesztek. Eddig kölcsön adták egymásnak szerszámaikat, ameddig az egyik távol volt, a másik vigyázott a farmra, megbeszélték a problémáikat, de most egy csapásra minden megváltozott. Hiába a negyven éves szomszédság, most végül odáig fajult a dolog, hogy nem is álltak szóba egymással.

 

Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra. Először el akarta küldeni, de végül amikor meghallotta, hogy ácsmester, és jól bánik a fával, megmozgatta a fantáziáját. Azt a feladatot adta neki, hogy a testvére és az ő telke határába építsen egy kerítést. Olyat kért, amin még átlátni sem lehet, mert annyira haragudott a testvérére.

 

Miután kiadta a feladatot és minden faanyagot, szerszámot, szeget a rendelkezésére bocsátott a mesternek, elment a városba. Az ács neki is látott a munkának. Estefelé, amikor visszajött az idősebb testvér megdöbbenve látta, hogy a telek határában, a kis völgyben nem egy kerítés, hanem ellenkezőleg egy híd áll, mely összeköti az ő és testvére telkét.

 

Pont akkor jött ki a fiatalabbik testvér, aki szintén megdöbbenve nézte a hidat, ezt mondta: "Drága testvérem! Te képes voltál egy hidat építtetni, azok után ami köztünk történt? Azok után, amiket tettem és mondtam?" Erre mindketten nagyon elszégyelték magukat, és a híd közepén egymásba borulva kibékültek. Ennek örömére kérték az ácsmestert, hogy maradjon még pár napig, találnak neki valami munkát.

Erre a Mester így felelt: "Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol hidat kell építenem!"

 

 

 
 

 

Profilkép




Archívum

Naptár
<< Július / 2017 >>